Bohár András: A végtelen ikonoktól véges alak-másainkig

– HAász Ágnes elektrográfiáiról –

A kilencvenes évek első felének elektro-ikonjai már igen határozott fomában tükrözték a hagyományos formatartalom és az új média kínálta egybekapcsolódási lehetőségeket.

Többféle elemzési pozíció kapcsán közelíthettük meg az akkori munkákat. A mitikus világegész és a kozmoszba illeszkedő ember reprezentánsaként, a transzcendencia középpontjára figyelő alakok beállítódásai nyomán, az ember új élmény- és perspektívikusságát előtérbe helyezve, valamint a modern művészet autonóm szemléletére figyelve nyújthattunk különböző fogódzókat. S ezzel mintegy párhuzamba állítva a  művészet terápikus, kommunikatív és meditatív funkcióit érinthettük a teljességre, szépségre és harmóniára törekvéssel összhangban.

Mindehhez most csak azt tehetjük hozzá, hogy ezek az elektro-ikonok a nem diszkurzív, de szükségszer¦en magasabbrendű kifejezési forma (Massimo Carricari) előőrseiként voltak és vannak jelen HAász Ágnes művészetében ma is egy másféle formatartalom igézetében.

Azért volt szükséges mindenképp jelezni az előző képi univerzum jelentésességének néhány döntő mozzanatát, mert alkotásainak folyamatszerűségét és kapcsolódási pontjait kívánom elsőként jelezni.

Megfigyelhetjük, hogy miként tágul ki az elektro-ikonok perspektívikussága, s a műfajon belüli egyedi tematizációs motívumok miként terjesztik/tágítják hatósugarukat. Mindezt már láthattuk a sámán-motívumok egyedi értelmezései kapcsán is, de akkor még csak egy új szimbolikus világ képi-nyelvi ötvözésének kísérletei kerülhettek elénk. Míg jelen összegzésben már együtt állnak azok az új beállítódások, amelyekkel a címben jelzett végességünkre irányuló autentikus kérdések és válasz lehetőségek egyaránt testet ölthetnek. Azaz most a nyugati hagyomány azon tág képi-nyelvi interpretációival szembesülhetünk, amelyek szervesen illeszkednek az elektro-ikonokban megkezdett világkép-alakításhoz. Mindennek át-tekintését majd láthatjuk a fény- vagy az időperspektíva újbóli középpontba állításakor és az alak/alakok pőrére vetkőztetett kép-másait szemlélve.

A fényproblematika centrumba helyezése két döntő ponton is nóvumként jelenik meg. Az egyik, hogy azt a bizonyos autonóm eszközhasználatot HAász immáron a számítógép különböző pr ogramjainak fölhasználásával is egybekapcsolta. Ekképpen a géppel való komponálás fraktál/fraktálszerű építményeiként vetülnek elénk a képek. A fény változását, tér-időbeni mozgását, a telítettség és üresség irányait, horizontjait egyaránt élőként láthatjuk/kísérhetjük (Móri fények 1-7.). Itt is azzal a különös, a rajzművészetre visszaütő csak immáron más kontextusban jelentkező dologgal szembesülhetünk, amit Bätschman Poussin kapcsán a lap fényre és árnyékra való szakadatlan és ritmikus felosztásaként, továbbá az alakok dolgok és összefüggések  létrehozásaként  jellemzett. S ez a szempont azért került kitüntetett helyre, mivel a sorozat magán viseli azoknak az újszer¦ attit¦döknek a lényegi vonatkozásait is, amiben azoknak a már említett alakoknak és relációjuknak megnyilatkozásai tetten érhetőek. Ehhez csak azt a meglátást kapcsolhatjuk, hogy itt az önmagában megmutatkozó perspektívikusság hangsúlyos pozícióba kerül, s mintegy ehhez viszonyítva válik értelmezhetővé a dolgok konkrécióhoz kötött megjelenése.

Ennek érzékeny megmutatkozását az idő szimbolikus és ontológiai státuszának előtérbe helyezése biztosítja. A kiindulópontokat most is magukra a dolgokra reflektáló alkotások adják (Vannak olyan órák, időről időre). Mikor az óra dologi fenoménjei és megsokszorozott másai jelennek meg előttünk, akkor elsőként óhatatlan a mindennapi rutincselekvéshez kötődő ismétlések ötlenek föl bennünk. Ezt tekinthetjük egy életút távlatából jelképes értékűnek, mégis a megsokszorozott rámutatás élménye vezet mindezen túl. Mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a műalkotás megnyitja és egyben el is törli az objektív-szubjektív idő metafizikáját, s helyébe a bizonytalan eseményre /eseményekre való készülődést/készenlétet helyezi Mindez a nézés-élmény első fázisában még név nélküliként van jelen. Nem tudjuk, hogy az órák hangjai kit ébresztenek, a ketyegés lassú ritmikája kit ringat álomba. Másrészt viszont a nézés-folyam előrehaladtával tudatosulhat bennünk a kitüntetett esemény megjelenésének lehetősége: a jelenvaló-lét történése.

Az már más kérdés, mint Gadamer is kimutatja, hogy az élet-idő (Lebenszeit) és az abból adódó “határtalan időtartam” útját mutatja meg az alkotás, avagy képes arra a körkörös mozgásra irányítani a figyelmet, amiben a világidőből (Weltzeit) levezetett élet-idő és a folytonos átalakulás nyomon követhető. A mindenkori jelen pregnánssá tételnek egyik záloga a képen megjelenő alak/alakokok hát-térből, tér-közökből előtűnő sziluettje (Időzóna). Ebben a szituáltságban már nem az egyszerű szemlélés és észrevevés játssza a döntő szerepet, hanem a mindenkori készenlété: mikor történhet változás az idők menetében, ami végkimenetelében az ember számára egy-értelmű és megfordíthatatlan. Ám mégis az időben megjelenő és általunk közvetített/megélt gond-viselés jelentékenyen módosíthatja értékorientációs beállítódásainkat, kérdésfeltevéseinket. Időben lépünk-e az idő közeibe, és meghatározóak-e ezek a közbe-lépéseink?

Az önmaga töredékeiben megmutatkozó képek (Köteles példány I., II.) jelzik az első válaszlehetőséget. Amikor is épp-ígylétünk adottságaiból, pontosabban a kor-szellem diktálta követelményekből indul ki az alkotó. A már említett fraktáltechnika sajátos képi-mezőként történő megjelenítése utal a kikerülhetetlen kényszerre, hogy a digitalizált világszemlélet előttünk/alattunk/bennünk van. Ám ugyanakkor félreérthetetlen erőfeszítést láthatunk az alak egybetartására és organikus egységként, egyediként való megjelenítésére.

De ha tovább folytatjuk a sort, akkor a dialektika újabb sajátos változatait érzékelhetjük (Árnyékaim I., II.) Itt a polarizáció a pozitív és negatív ellenpólusok együttes létezésére, egybehangoltságára hívja föl a figyelmet. S itt talán még körvonalazottabban jelenik meg a véges időbeliségre utaló alkotói magatartás. Egymás mellé állítva figyelhetjük létünket és nem-létünket egy örökkévalósággá merevített m¦alkotás-párban. S hogy mindez mennyire reflexív, azt jól érzékeltetik azok a különös betűtextúrák, amik a sajátosan kanonizált szövegösszefüggést éppúgy reprezentálhatják, miként a mindig változó individualitás jelhagyásait.  S végül a puszta alakok át-tünései, át-fedései (Kétszer, Időn túl) foglalják mintegy természetes keretbe az alak-mások sorait.

S ez utóbbit talán szimbolikus aktusként és a már egyszer jelzett körmozgásra utaló jellemzőként is számba vehetjük. Az elektro-ikonok horizont tágítása paradox módon végességünk különböző mozzanatainak színre vitelével történik. Mert HAász Ágnes rejtve megtartottta a végtelen iránti vonzalmát és az igényes szép-művészet iránti érzékenységét. Azonban immáron a véges lenni tudásért való gond (Heidegger) hatja át a képeket, vagy ha másképp fogalmazunk: véges itt-létünkből figyeljük a végtelen megnyilatkozási esélyeit, amihez maradandó élményeket adnak alkotásai.

 

Haász Ágnes katalógus Budapest, 2000.

KIállítás: Megsokszoroztam magamat… Duna Galéria, Budapest

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s